Emlékeim Koroda Miklósról
- Részletek
- Készült: 2013. december 23. hétfő, 10:04
Személyesen ismertem Koroda Miklóst , akit családunkban Miklós bácsinak szólítottuk.
(Felsőkubini Koroda Miklós író, publicista, a Köztársaság segédszerkesztője,
antológiaszerkesztő, 1909–1978). Sajnos már jó néhány éve nem él közöttünk. Azon írók
közé tartozott, akiről halála után nem sokat beszéltek, nem emlékeztek meg. Hogy mi volt
ennek az oka? Ki tudja…
Budapesti születése ellenére a vidéket, a földet, a parasztembereket nagyon szerette. Mint a
Rádió főmunkatársa nagyrészt a falvak változásairól tudósított. Tapasztalatait regényeiben,
köztük a Karacs Kristóf látóhegyi festőről szóló regényciklusában kamatoztatta (Látóhegyi
asszonyok, 1959; A Holt-Szamos két partja, 1962; Pataki tengerészek, 1966; Az istennő
ölében, 1969).
Édesapja (felsőkubini Koroda Pál költő, író, publicista, történész –1858–1933) és Reviczky
Gyula, akit édesapja barátjának tudhatott, közösen buzdították az írói pályára.
Kezdésképpen Koroda Miklós Reviczky életének történetét írta meg.
A XIV., XV. és XVI. századi történelem különösképpen foglalkoztatta. Kutatta a
felvilágosodás korát is, véleményét különböző publikációkban tette közzé.
Sajátos hangú, az akkori kornak megfelelő, ízes nyelvezetű regényeiben, nevezetesen
a Bolondok tornya (1974) és a Gyönyörök kertje (1978) című műveiben, a történelmi
eseményeket képzeletével gazdagítva jelenítette meg.
A könyvekben a középkori budai Várban lakók kalandjai elevenednek meg, különös
tekintettel a több száz éves, Úri utcai lakótoronyra, amely izgalmas otthona és szerelmes
alkotóhelye volt az akkori kézműveseknek, festőknek, íródeákoknak.
A Torony története című regényfolyamának (melyből a fentebb említett két mű készült csak
el) ihletője saját otthona volt; a ház legfelső emeletén élt haláláig harmadik feleségével.
A rejtőzködő toronyban vendégként jómagam is élvezhettem annak nem mindennapi,
csigalépcsős, zegzugos hangulatát. Csodálhattam a tetők fölött a Mátyás-templom tornyától
egészen a Gellért hegyig terjedő páratlan kilátást.
Nem sikerült házasság, csalódások kísérték sorsát, melyet nemes borok és szemrevaló
hölgyek társaságával próbált kiegyensúlyozni. Nagykanállal szerette az életet; ahogy mondani
szokták, mindkét végéről égette a gyertyát.
Mi, a budai Várban lakók úgy éltünk, mint egy kis faluban, jól ismertük egymást. Az író
apósom boros „pincéjének” rendszeres látogatója volt az Úri utca közelében. Úgyis mint
földije, hiszen sokszor emlegette a Koroda birtokot mint apósom pusztazámori szőlőjének
szomszédját. Éveken át kóstolta és élvezte az ismerős tőkékről fakadt bort.
A kora esti órákban útja a Tóth Árpád sétányon keresztül, üres „lámpásával”, demizsonjával a
kezében, elmaradhatatlan pipájával a szája sarkában egyenesen a pincébe vezetett. Megitta az
áldomást, anekdotázott egy kicsit, majd a demizsont megtöltve hazatért a Toronyba, éjszakai
írásaihoz.
A ma napig szeretettel őrzöm regényét, a Bolondok tornyát, melyben a Szente család
összes tagját megszólítva dedikált. Engem kedvesen a „kisdámából kismamává nemesedett
Kalárisnak” nevezett, utalva az akkor született kislányomra.
Emlékét örökké megőrzöm, ugyanúgy, mint a társaságát élvező családom tagjainak emlékét
is, akik már nem olvashatják ezeket a sorokat.
Rodé (Szente) Klára