Térdhajtás a forradalmárok és honvédsereg előtt
Dr. Hermann Róbert hadtörténészt, egyetemi tanárt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb szakértőjeként tartja számon a történészszakma. A dicsőséges események 172. évfordulóján egy korábban vele készült interjúból idézünk.
– Mikor és miért fordult fő kutatási területe, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc korszaka felé?
– Tizenhárom éves koromban. Édesanyám akkor olvastatta el velem Féja Géza „Visegrádi esték” című regényét, amely a Kossuth–Görgei-viszonyról szól. Ez a könyv merőben más képet adott 1848‒49-ről, mint amit addig ismertem. Lényegében akkor dőlt el, hogy ezzel a másfél évvel, s ezen belül Görgeivel fogok foglalkozni. Izgatott az a kérdés, hogyan „csinálnak” valakiből árulót, amikor erre igazából nem szolgált rá. Aztán már nem is annyira a vád és a védelem izgatott, hanem inkább az, hogy ténylegesen mit csinált ez az ember. Ugyanakkor 1848–49-vel foglalkozva mindig új és új témákra leltem. A korszakról több ezer kötetet írtak, de alig van használható feldolgozás olyan kérdésekről, mint a hadseregellátás, a katonai egészségügy, a fegyvernemek története, a veszteségek és létszámviszonyok alakulása, a katonák mindennapi élete.
– Milyen kép él 1848‒49-ről? Mennyire tényszerűen ismerik az emberek az eseményeket?
– Úgy látom, hogy a magyar történelem eseményei közül mindmáig 1848‒49-hez a legerősebb a kötődés. A lelkesedés azonban nem mindig párosul ténybeli ismeretekkel, s ezért az elmúlt évtizedek oktatása is felelős. Örvendetesnek tartom, hogy az előítéletek, például az árulási legenda lassan kikopnak a köztudatból. Kevésbé örvendetes, hogy a korábbi Kossuth-kultuszt kezdi felváltani egy Kossuthtal szembeni hiperkritikus szemlélet. Ennek persze az is az oka, hogy a Kossuth-kultusz tipikus XIX. századi kultusz volt, amelyre aztán az 1950-es években aktuálpolitikai okból ráerősítettek. Furcsa helyzet: az egyik legdemokratább magyar politikust az egyik legdiktatórikusabb rendszer sajátította ki. Ez pedig rosszabbat tett Kossuthnak, mint az előző 100 év minden rágalma és torzítása. Ugyanakkor azt is látom, hogy az emberek kíváncsiak az új adatokra. Szívesen veszik, ha a korszak szereplőit nem csak hősökként, hanem emberekként is bemutatjuk nekik. Nem nevetni akarnak rajtuk, hanem közel kerülni hozzájuk. Egy szoborral nehéz kapcsolatba lépni; egy emberrel – lehet.
– Kutatásai során milyen – korábban nem hangsúlyozott – megállapításokat tett a szabadságharc katonai eseményeivel kapcsolatban?
– Négy dologra vagyok igazán büszke. Az első: megtaláltam azt a minisztertanácsi utasítást, amiből kiderült, hogy amikor Görgei Világosnál letette a fegyvert, a magyar minisztertanács határozatát hajtotta végre. A második: sikerült bebizonyítanom, hogy Görgei 1849. január 5-i váci nyilatkozatának ‒ amelyet korábban árulása kezdetének tartottak ‒ politikai álláspontja semmiben sem különbözött a Kossuth által vallott politikai nézetektől; s hogy nem mondta fel az engedelmességet a politikai vezetésnek. A harmadik: bebizonyítottam két 1849. áprilisi, Görgeihez intézett memorandumról, hogy utólagos hamisítványok, s ebből következően a fősereg a trónfosztás után korántsem morgolódott olyan erőteljesen, mint ezt korábban sejtették. A negyedik: lényegében sikerült rekonstruálnom a Buda ostromát előkészítő döntéssorozatot.
– Amikor a történész mérlegre teszi az ország 1848‒49-es teljesítményét, milyen tényezőket kell számba vennie?
– Amikor Magyarország 1848–1849-es teljesítményét értékeljük, nem feledkezhetünk meg egy fontos tényről. Kétségtelen, hogy a döntő kérdés az ország polgári átalakulása volt. Az átalakulás azonban – jóllehet, kedvezőtlenebb körülmények közepette – bekövetkezhetett volna az egységes Habsburg Birodalomba tagolt Magyarországon is. Az átalakulás magyar programja 1848 előtt már készen állt, s az ellenzék vezetői csak megfelelő kül- és belpolitikai helyzetre vártak, hogy végre életbe léptethessék ezt a programot. A magyar hadsereg azonban 1848–1849 legsajátosabb alkotása volt. 1848 előtt még a program szintjén sem létezett. 1848-ban néhány hónap alatt hozta létre Batthyány Lajos kormánya. Ez a hadsereg képes volt megállítani a horvát bán több tízezres ármádiáját, elviselte egy kudarcokkal teli téli hadjárat megpróbáltatásait, s kevesebb mint egy évvel születése után már a határokig kergette, vagy az erődök sáncai mögé kényszerítette a büszke cs. kir. hadsereget. Amikor 1849. május 21-én I. Ferenc József fél térdre ereszkedve kézcsókkal köszönte meg I. Miklós cárnak a magyar forradalom leverésére adott 200 ezer katonát, e térdhajtás a honvédsereg teljesítményének is szólt...
*
– A Zrínyi Kiadó és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiadásában jelent meg a Csudáknak éve 1848–49 című dobozkönyv. Kérem, mondjon néhány szót a kötetről.
A könyvet Csikány Tamás barátommal közösen szerkesztettük, a szerzők között van a Hadtörténeti Intézet és Múzeumból Baczoni Tamás, Kemény Krisztián, Reider Mónika, Sallay Gergely, Solymosi József és Süli Attila, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről Németh Balázs, illetve a DVD-mellékleten található beszélgetésben részt vett Kedves Gyula barátom, az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője. A cél az volt, hogy komplex képet adjunk 1848–49 történetéről, azon belül különösen a hadtörténetéről, s bemutassuk az egymással szemben álló erőket, illetve a háború infrastruktúráját az egyenruházattól a hadseregellátáson át a fegyverzetig. Az igazán nagy „durranás” természetesen a kép- és mellékletanyag: jó néhány csata- vagy arckép tudomásom szerint most jelent meg először, a mellékletek között pedig megtalálható például a Buda bevételére indított támadás eredeti térképvázlata is.
Kiss Zoltán
(A bevezetőben említett teljes interjú 2000-ben jelent meg az Új Honvédségi Szemlében)
